Zorro előfutára egy magyar bárónő tollából

Orczy Emma bárónő a kiegyezés előtt két évvel, 1865-ban született, s tizenöt éves volt, mikor szüleivel elhagyta Magyarországot. A család előbb Brüsszelben, majd végül Londonban telepedett le. A bárónő első művei viszonylag későn, a harmincas évei második felében jelentek meg – köztük A Vörös Pimpernel is, mely kezdetben nem kifejezetten ragadta meg az angol közönség figyelmét – mígnem, nem sokkal később: színpadra vitték.

Orczy Emma: A Vörös Pimpernel

Menő Könyvek, 2024 (1905), 304 oldal

Fordította: Borbás Mária

Csillagérték: 8

A Vörös Pimpernel olyan művek előfutára lett, mint az eredetileg 1919-ben megjelent Zorro, vagy a század további szuperhősei. Bár nem különösebben vagyok a szuperhős-éra kedvelője vagy követője, Orczy Emma műveit nőtörténeti és irodalomtörténeti szempontból is fontosnak gondoltam (újra) elolvasni.

Orczy Mimi párizsi kalandjai

Vannak hősnők és történetek, akik az első perctől kezdve – talán még mielőtt közelebbről is megismerkednék velük – egyszerűen szimpatikusak. Az Orczy Mimivel való összetalálkámat, a névválasztást és a szuper koncepciót – bár tény, hogy nem elég egyszer méltatni – a sorozatkezdő történet kapcsán már jó hosszan kifejtettem, ajánlom szíves figyelmetekbe.

Ruff Orsolya: A kámforrá vált párizsi örökös

Sorozat: Orczy Mimi kalandjai (2)

Manó Könyvek, 2024, 256 oldal

Csillagérték: 9

S persze, már le is lőttem a poént: Orczy Mimi az a hősnő és az ő története az a történet, aki és amely az első pillantás előtt szimpatizánsává tett (ah, olyan elcsépeltté vált ez a fogalom, de igyekszem megtölteni tartalommal hamarost). A londoni gyémántrablás után teljesen egyértelmű volt, hogy Orczy Mimi kalandjait mindenképp folytatni szeretném, s szerencsére, nem is kellett túl sokat várni a második részre!

Habarccsal vagy bontógolyóval

Falaink. Sejtelmes és mégis sokatmondó. Egyértelmű és mégis olyan sok kérdést vet fel. Én emelem? Te emeled? Kinek? Magam ellen? Ellened? Érted? Veled? Magamért? Védekeznem kell. Védekeznem kell? Lebontom. Lebontsam? A saját falaimról ritkán vagyok hajlandó beszélni. Tudom, hogy vannak – és azt is, hogy baromi nehéz rajtuk igazán átjutni. Ha magamtól nem is tudnám, a mély beszélgetések alkalmával a legjobb barátom – egy idő után – folyton megjegyzi: nem hiszem el, hogy már megint majdnem átjutottam egy újabb falon és nem engedsz tovább. Így van ez. Szerintem sokunkkal. Csak nem látjuk. Vagy nem engedjük látni.

Légrádi Gergely: Falaink

Kalligram, 2024, 216 oldal

Csillagérték: 9

Ugyan még csak a bevezető gondolatoknál járunk, de fogalmam sincs, hogy melyik szimbólumánál fogjam meg a Falainkat. Az az igazság, hogy mikor Blanka a figyelmembe ajánlotta a könyvet, nem sokat gondolkodtam, a fülszöveg ajánlói elég meggyőzőek voltak – meg persze az a tény is, hogy sokéves ismertségünk alatt Blanka nem nagyon lőtt mellé, mikor kiállt egy könyv mellett. És most sem. Ennyit elöljáróban.

A gonosz mostoha története

Az igazi klasszikus mesék, melyeken már nem egy, s nem két generáció nőtt fel, egyszerűen nem kopnak meg. Minden egyes alkalommal erre jutok, amikor csak egy átirat, egy továbbgondolás kerül a kezembe – az elmúlt csaknem egy évben pedig szerencsére ebből sem volt hiány az olvasmánylistámon. Lehet, hogy nem sikerült jól az adott sztori (erre is akadt példa bőven), viszont érdekes volt megismerkedni az új, vagy kevésbé eredeti megoldásokkal.

Serena Valentino: Bezárt szív

Sorozat: Gonosztevők (8)

Manó Könyvek, 2024, 256 oldal

Fordította: Halmai Gergely

Csillagérték: 7

A Manó Könyvek Gonosztevők sorozatába viszonylag későn, a széria hetedik részénél kapcsolódtam be, viszont a Kitör a frász!-szal Serena Valentino azonnal levett a lábamról. Persze tény, hogy a Disney-mesék közül talán a 101 kiskutyával a legszorosabb a (nosztalgia)kapcsolatom, viszont nagyon érdekelt, hogy vajon mi történik egy olyan ízig-vérig Disney-hercegnős mese főgonoszával, mint a Hamupipőke.

Létezik-e a közhely és önsegítés határa?

Néha elkövetek kamikaze választásokat – és csak azért bökök rá egy könyvre, mert valahol, valamikor, valakitől hallottam a szerzőről (vagy egy műről) valami nagyon jót, vagy valami nagyon rosszat. Bizony. Ez a tűpontos definícióm erre a most kitalált fogalomra (de innen már használni fogom). Sokszor így jutok el nagyon jó történetekhez, máskor nagyon rosszakhoz – megint máskor pedig fogalmam sincs, hogy miért ejtett szót az adott alkotóról valahol, valamikor, valaki. Kitaláltátok: Rupi Kaur könyve egy kamikaze választás.

Rupi Kaur: Gyógyító szavak

Könyvmolyképző Kiadó, 2024, 320 oldal

Fordította: Kamper Gergely

Csillagérték: 5

Rupi Kaur nevével (bár tény, hogy a Tej és méz szembejött velem a közösségi média felületein, de annyira nem csigázott fel, hogy akkoriban utána is járjak) egy kommunikáció- és médiatudomány kurzuson találkoztam, ami az irodalmi ízlésformálást, az instant költészetet és hasonló témákat emelt fókuszba. Az oktatóval elrettentő és üdítő példákkal foglalkoztunk, néhol komolyan elgondolkodva, néhol elkacarászgatva. A bejegyzés végére egészen biztosan kitaláljátok, hogy az indiai szerző elrettentő vagy üdítő példaként került a prezentációba.